Kezdet 1.fejezet

Kórházi folyosón végig gurulva a tolószékemmel, undorodva húztam el a számát. Hogy hogyan kerültem ide? Igen egyszerű. Hosszú évek óta tolószékhez vagyok kötve, és feladtam a harcot. Jól gondolod kedves olvasó, öngyilkos akartam lenni. De... Talán kezdjük az elején. A nevem,Anthony White. Netán ismerősen cseng? Nem meglepő, egy modell cég vezetőjének a fia vagyok. És mint jó fiú, apám nyomdokaiba léptem. Egészen a baleset napjáig átlagos emberek életét éltem, nem csináltam semmi szórakoztatót. Csak is a munkámnak életem. Azóta eltelt nyolc év. Ugye milyen sok? Próbáltam mosolyogni, amikor elhaladt mellettem egy ápoló. Ám ez inkább fintorgás, és ezt a nő jól látta. A folyosó végére érve, ahol a lift is található, megálltam. Valaki a nevemen szólított. A székkel megfordultam, hogy az érkezőre nézhessek. William volt az. Két és fél éve, hogy a személyi ápolóm lett. Az átlagnál sötétebb bőre van, a többi ápolóval ellentétben nem hordott fehér egyenruhát. Mindig sportosan öltözködött. Elém érve széles mosoly terült el az arcán. Kurtán jegyztem meg.
- Késtél Will, egészen idáig egyedül kellett jönnöm. Nem ezért fizetlek. Talán másik ápolót kellene felvennem. - arcára fagyott a mosoly, bár tudta, hogy csak ugratom. Megnyomta a lift hívógombját, majd amikor megérkezett, szó nélkül tolt be. A kertbe igyekeztünk, még van két órám a következő terápiáig.
- Anthony, rajtam kívül ugyan ki viselne el? Hányan is dolgoztak neked előttem? Ne válaszolj, költői kérdés volt!  - nevetve kezdett el tolni a kijárat felé, onnan pedig a közeli padhoz mentünk, amin ő kényelmesen helyet foglalt. Igaza van, előtte hetente cseréltem az ápolóimat. Még akkor is, amikor teljesen elégedett voltam velük. Az arcukra volt írva a szánalom, és ezt nem tudtam elviselni. A hűvös levegő ellenére én telesen jól éreztem magam. Felszusszanva néztem végül rá. Ujjait tördelte, ismertem már, mondani készült valamit.
- Hallgatlak. - bal keze tarkójára csúszott, amit zavartan kezdett el simogatni.
- Tudod a múltkori eset után úgy gondoltam, hogy ideje lesz felvenni valakit melléd, aki a nap huszonnégy órájában veled van. És megpróbál helyrepofozni. - az arcomat látva hevesen kezdett el kezeivel kapálózni. Karjaimat összefűztem mellkasom előtt, de nem szóltam. Kíváncsian vártam a folytatást. - Ne érts félre, nagyon jó veled foglalkozni, a barátom lettél. De ideje, hogy mást is megismerj, talán ő majd eléri azt, amit én ennyi idő alatt nem tudtam. - gyorsan hadarta el mondandóját, mintha attól tartana, hogy megsértődöm. Nem esik jól amit mond, de belül tudom hogy igaza van.
- Vettem a bátorságot és feladtam egy hirdetést, ma délután négyre beszéltem meg vele. Rendes fickónak tűnt, amikor beszéltünk. Szerintem te is kedvelni fogod. - őszintén szólva, nem nagy kedvem volt az egészhez, de mit veszíthetek? Úgyis feladja, ahogy az elődei is tették.
- Legyen, találkozom vele. Úgy sem fog maradni. - sejtelmes mosollyal néztem rá. Will is teljesen tisztában volt azzal, hogy elérem, hogy menni akarjon. Komoly arccal nézett rám, és dőlt előre a barátom.
- Anthony, most az egyszer ne legyél bunkó. Nem üldözhetsz el mindenkit, aki segíteni akar. - Legyintettem egyet jelezve, hogy nem fogok semmi hasonlót tenni. Az idő leteltével, Will visszavitt a szobámba, ahol a mindennapi terápiákat hajtották végre. Amíg a lábaimmal foglalkoztak, melyeket még mindig nem éreztem, a fehér plafont kezdtem el bámulni. Lezárult egy fejezet, és kezdődik egy új. Meglepő, de kíváncsi voltam, hogy vajon rám is jó benyomást tesz-e az illető. Terápia végeztével az ápolók magamra hagytak. Williamnek kellett volna csinálnia, de időben el akart menni az új ápolómért, számára ez nagyon fontos volt. Észre sem vettem, hogy elmúlt az idő. Talán még meg is szunnyadtam pár percre. Kopogás térített észhez. Fejemmel az ajtó felé fordultam, majd rekedtes hangon megszólaltam.
- Szabad.